A falszakértő
Borzasztó napom volt. Reggel átmentem a szomszédba egy kávéra, de nem voltam felkészülve arra, ami ott várt. Művészet. Mindig is idegenkedtem a műtárgyaktól, a festmények pedig kifejezetten zavarnak. Főleg ezek a régi, ormótlan vásznak. Aranyozott, giccses keret, vastag olajfesték, unalmas virágok, almák a tálban, női akt, mind ugyanolyan. Nem gondoltam volna, hogy a szomszéd kitesz egy ilyen ízléstelen, kispolgári vackot. És pont a szokásos útvonalamra került, a nappali falára, ahol a legkellemesebben simogatnak a téglák. A vászon még számomra is átjárhatatlan. Nagyot koppant a homlokom a festmény hátoldalán, szédültem, a fejemre hatalmas púp nőtt. Azonnal visszafordultam és mentem is haza. Nem hiányzik ez nekem, inkább hagyom a fenébe a szomszéd válogatott szemekből kézzel őrölt, röhejesen drága kávéját. Itthon reggeliztem.
A konyhaajtó évekkel ezelőtt beragadt, de nem zavar. Otthon mindig a falon át közlekedem. Kamaszkoromban kezdődött. Éppen valami lánnyal mászkáltam, vettem neki egy sört, kimentünk cigizni a kocsma elé, dumáltam neki össze-vissza mindenről, hogy a Tetves Egerek basszusgitárosa voltam, és éppen a Rolling Stones előzenekaraként turnéztunk, amikor összevertem egy egész motoros bandát, ilyenek. Közben lazán nekidőltem a falnak és belesüppedtem. A csaj félig kiröhögött, félig frászt kapott, mindenesetre elrohant. Azt hittem, frissen vakolták, de nem, egy százéves épület kopott fala volt. Meg sem tudtam kopogtatni, belenyomódott az ujjam. Hazamentem és elkezdtem próbálgatni. A lakás falai átengedtek, puha tésztaként öleltek körül. Sok helyen jártam. Téglafal, panel vagy vályog, mindegy. Egy-két másodperc alatt átjutok a méter vastag középkori erődítmények falain is. Az ajtókat már alig használom, főleg, ha sietek.
Szóval reggeli után rohantam a melóba. Persze elkéstem, a kisfőnök undorodva nézett rám, amikor beültem a helyemre, de nem volt időm foglalkozni vele, rám szakadt vagy kétheti munka. Csupa selejt. Egész nap hajtottam, igyekeztem fel se nézni, de valaki mindig belém kötött. Béla, a repedésvizsgáló kiröhögött, meg az összes tahó körülötte. Nagyra vannak a mágneses meg ultrahangos anyagvizsgálattal, mintha akkora ész kellene hozzá. Simán meg tudnám csinálni, két nap alatt profi lennék. Spektrométeres anyagösszetétel-elemzés, meg roncsolásos szakítószilárdság-vizsgálat, na persze, csak csinálják utánam a kézi vizsgálatot és akkor legyen nagy a pofájuk. Nélkülözhetetlen vagyok a cégnél, senki más nem tud belenyúlni a kőkemény anyagmintákba. Teljesen belemerülök, minden érzékemmel összpontosítok, az ujjaim hegye szinte egybeolvad a cementtel, mindent tudok az anyagról.
De ezek a dilettánsok nem becsülik meg a valódi elhivatottságot. A sokadik beszólásnál már visszaszóltam, erre valamelyik barom kigáncsolt és belelökött a falba. Átestem a férfimosdóba, pont, amikor berontott Ede, a fő minőségellenőr.
A falon át hallottam az irritálóan sipító hangját, na, helló, emberek, ki ellenőrzi az ellenőröket, ezt a poént tíz éve nem bírja megunni. Amikor elült a műnevetés, még magasabb hangon rákezdte, hogy nahát, nincs a helyén a téglabúvár, biztos egy betonkeverővel randizik. Ekkor szakadt el a cérna. Kivert a víz, a szívem a torkomban ugrált, felüvöltöttem, átnyúltam érte, átrántottam a falon és belenyomtam a fejét a vécébe. Képszakadásom lehetett, kiesett pár perc, akkor tértem magamhoz, amikor a harmadik-negyedik adag vizet húztam rá. Elengedtem, hörögve állt fel, addigra megérkeztek a többiek is a túloldalról és kitámogatták a mosdóból.
Senki nem szólt hozzám egész délután, felkészültem rá, hogy kezdhetem nézni az álláshirdetéseket, de műszak végén Ede odajött hozzám. Fojtott hangon annyit mondott, hogy nem rúg ki, felejtsük el, ami történt, senki nem látott semmit. Bólintottam. Zavartan elköszönt és kisétált a folyosóra. Nem használta az ajtót.