Invokáció Petri Györgynek
Ablakomon beszűrődik a napfény.
Piros, sárga, rozsdabarna levelek
hullanak. Ismét ősz van, fázós ősz.
Fejem a párnámra hanyatlik.
Távoli zajok, tompa zörejek
ébresztenek fel, olykor-olykor. Gyötör a láz,
s kábultan nyomom az ágyat.
Ájult álomban élek, egyedül.
Emlékszem, nyár volt, s tűzforró
baracklekvárt kavartam a kerti
konyhán. Akkor láttalak utoljára.
Aztán útra keltél, mint a madarak
a téli fagy elől messze, messze.
Reszketek, s didergek, nélküled.
Az üvegtálon szőlő, s gőzölgő
illatos tea. Erőtlenül nyúl érte a
kezem. Csak téged akarlak érinteni.
Az ápoló halkan suttog valamit,
s rám rögzíti a morfiumtapaszt.
Hamarosan vége. Vége lesz…