Házasság
- Gregory Corso nyomán
Férjhez kéne mennem?
Húzzanak ismét karikagyűrűt az ujjamra?
Adjak esélyt egy szépen mosolygó Facebook-profilkép mögé bújt félistennek?
Vagy a konditeremben annak a szép testű,
izmos, barna szemű Adonisznak?
Múzeum helyett a Duna-parton sétálnánk a csillagos ég alatt
és fognánk egymás kezét?
Ebben a korban, nem túlzás ez egy kicsit?
Éjszakába hajlóan chatelnénk egymással,
majd másnap elhívna kávézni.
Csókolóznánk a kocsiban és nyilvánosan egy plázában.
De aztán haza ne hozd - mondaná az apám.
Ebbe a házba nem kell senki.
Úgy bánna velem, mintha még mindig gyerek volnék.
Mintha én tehetnék róla, hogy megcsalt az exem azzal a fruskával.
De aztán anyám mégis elhívná a családi vasárnapi ebédre.
Mondanám neki, hogy én már régóta nem eszek húst,
sőt a párom is csak divatból.
Húsz éve még ez volt a szokás,
de mi nem ragaszkodunk egyházi esküvőhöz,
muszáj lesz papot hívnunk,
hiszen Isten áldása nélkül nem ér semmit a házasság.
Exem Ferivel ez nem volt, de most adjuk meg a módját!
Akkor legyen.
Aztán amikor ott tartunk, hogy kongatják a “vészharangokat”,
és a nyoszolyólányok virágszirmokat szórnak ránk,
akkor a pap véletlenül rálép a ruhám szélére
és lesodorja az uszályt rólam.
Micsoda szerencsétlen egy dolog lenne.
Majd Bélám öccse bejelentené,
hogy nincsenek meg a gyűrűk,
és én menten kifutnék a templomból.
Még szerencse hogy Erzsi néném két unokája is itt van.
Így kölcsönkérnénk tőlük a játékgyűrűiket,
majd egy Barbie babás és egy Jedi lovagos gyűrűt húznánk egymás ujjára.
Micsoda égés lenne.
Csak élnénk túl a napot.
Aztán, hogy remegne a kezünk,
mikor épp aláírnánk az anyakönyvet,
és kis híján kiborítanánk a pezsgőt is Bélám tintaszínű öltönyére.
Ekkor már fojtott kacajban törnénk ki,
hogy ilyen nincs és mégis.
Aztán a lagziban éjszaka egy hatalmas vihar lenne,
mennydörgéssel és olyan villámcsapással,
hogy a közeli villanyoszlop generátorába csapna,
majd elmenne az áram közel két órán keresztül.
“Baljósak az előjelek”- súgná az anyósom az apósomnak.
Ez a mondat nálam kiverné a biztosítékot.
Mintha közel huszonéve ugyanezt hallanám.
Vajon minden anyós egyforma?
Mert akkor én nem kérnék a házasságból.
De lehet, hogy mégis férjhez kellene mennem.
Dacára annak hogy hány éves lettem.
Most érettebb vagyok, tudom mit várok,
és tudom mit tudok nyújtani egy kapcsolatban.
Őszinte vagyok, hiteles és családcentrikus.
Jó feleség lennék!
Főzném vasárnap a húslevest,
dacára hogy vegetáriánus vagyok.
Stoppolnám a gyerekem lyukas zokniját,
játszanánk társasjátékot a kandalló mellett
egy csendes vasárnap délután.
Sütném az almáspitét, ugyanúgy ahogy anyám szokta.
És mennénk egy szeles áprilisi délelőtt
papírsárkányt eregetni a közeli dombokra.
Ha mégis megházasodnék, rengeteg kompromisszumot kéne kötnöm.
Lemondásokkal, áldozatokkal járna és én nem tudnám,
hogy meghozzam-e ezt a döntést újra.
Le kéne mondanom a költészet gyönyöreiről,
a tollam ki kéne cserélnem a fakanálra,
a “lírai én”-t le kéne cserélni egy prózai szerepre,
ahol egész nap takarítanék, főznék, mosnék és gyereket nevelnék.
Az éjszaka közepén kéne felkelnem,
de nem egy hexameterért, hanem a cumisüveg-melegítőért.
Majd főzném az édesköményteát, mert a gyerekem hasfájós lenne.
És a verseskötetek között is csupa gyerekholmi lenne,
cumi, pelenka, csörgő és mindenféle babajáték.
Nem kétlem, hogy csodás édesanya lennék.
Az exemmel - Ferivel - ez sosem sikerült.
Elitta az eszét, a máját és a termékenységét.
És ha mégis hozzámennék ahhoz a kék szemű,
öltönyös diplomatához, aki hat nyelven beszél,
aki a Harvardra járt és járnék vele különféle hivatalos partikra,
luxusnyaralásokra mennénk a Bahamákra,
és az életünkbe nem férne bele a gyerek,
sem a végeláthatatlanul hosszú, ringatással töltött sírós éjszakák.
Vajon akkor boldog lennék úgy is? Szerelem nélkül?
Gyerek nélkül?
Én nem akarnék hozzámenni szerelem nélkül senkihez.
Lehet, hogy akárki elvenne, de én nem elégszem meg bárkivel.
A minimum az, hogy szeressen és szeressem.
És nem tudnék hozzámenni olyan apámforma figurához sem,
mint a híres Woody Allen.
Mivel a lányokat nem “úgy” szeretem, nekem is kéne már valaki.
Valaki. Akivel a szex is működik.
Mert még fiatal vagyok.
De ha 80 éves, fogatlan és beteg leszek,
így magányosan egy idősotthonban fogok nyammogni
egy kurva banánon.
Akkor jönnék rá, hogy milyen jó lett volna férjhez menni.
és gyerekeket szülni.
Talán belátnám, hogy mégis érdemes lett volna házasságot kötnöm,
úgy ahogy azt illik.
Menyasszonyi csokorral, rendes karikagyűrűvel,
fátyollal és egy tisztességes jóravaló emberrel.
De így csak ábrándozom a “hercegről” és a “fehér lóról”,
aki sohasem fog eljönni.