Köszi, szia
Ahogy most magamba, anno az életembe engedtelek be így. Emlékszem, ahogy állok a betonvázába ültetett, szétfagyott árvácskák mellett, és egyszer csak az alsóvárosi temető irányában feltűnik egy szürke folt. Egyre nagyobb lesz, közeledik. Feltűnnek azok a lebegő fülek. Egy kutya az, talán agár. Igen, egy agár. A farizmok rétegződve fekszenek fel a csípőlapátra, a combhajlítók megfeszített munkával dobálják a nyurga testet.
Kiesik a kezemből a narancs. Ekkor te – még csak egy faszi, téglavörös sapiban – megállítod, felveszed és a kezembe adod a feléd görgő gyümölcsöt. Az agár már nincs sehol. Beszélünk picit, és én azt hiszem, hogy nálad is az áltsulitól hiányos az EQ képzés – ja, hogy amúgy sincsen olyan? –, pedig csak a csonthéjadat nem törte fel senki. Vagy épp nagyon is összetörték.
Nem is sejtem akkor, hogy egyszer majd itt leszek veled, ezen a rideg, fura helyen. És próbálunk szeretni. Ahogy a rómaiak, mikor a barbárok támadása közeledett: szabadon és önfeledten, mint amikor már semmi sem számít.
Beugrik a kép, ahogy az első napon kérded:
– Beszélünk máskor is? Azt mondom, nem. Elköszönünk, de aztán mégsem mozdulunk. Megnyugtat a hangspektrumod, jók ezek a szelíd szemek. Elköszönünk, szét-széthullunk, de valami mindig összeránt. És ahogy most bennem vagy, így játsszuk még kicsit újra azt a közeledőset és távolodósat. Csak megy egymás fura kergetése az ölelésben. Jó, hogy kérted, én már nem mertem volna neked ezt mondani.
Most látom, a válladon begyógyult már minden apró karmolás nyoma. Te számoltad, hogy akkor, ősszel, hányszor tüskéztem oda? (Lassan már azt se tudom, prózát írok-e vagy lírát... Jönnek csak ezek a kéretlen rímek…. Hol van itt a spam mappa? Nem baj, hagyom, a vége talán visszahozza). Az első búcsú is elég flegma, és emlékszem, mikor ezt szóvá teszed, még azt is odabököm: de hisz’ nem a frontra mész. Dühösen hadonászva teszed el a fogkeféd, de a tüskéket – ki tudja, miért – benyeled. Én meg nemsokára olyan leszek, mint majd nagy sokára, egyszer, az a csupasz sün a neten. És télre bevackolom magam – jó mélyen – abba a cédrus illatú testbe. És ez most nem a test OK a lélek KO. Most is az orromban érzem azt a cédrus illatot. Bár most itt vannak pluszban még ezek a különös szagok.
Kell ez a kis súrlódás. És most nem pont arra gondolok, mikor bemutatod nekem Cif-et, és azt is, mi mindenre képes ez a vegyi csoda. Inkább, tudod, csak az a kis disszonancia.
Hupsz! Ezek a hanghatások; pedig nem, de mintha más nyílásból eredne... Elbújok kicsit a hajamba, így pirosan, és nézem a szarufüggöny mögül, ahogy tele pofával nevetsz, de rég láttalak így! Jaj, te, ez most végképp nem az a helyzet, amikor röhögnünk kéne! Persze, végül én is csak veled pukkadok.
Bírjuk még? A szófolyamot. Nem? Hát jó, akkor rövidre zárom. Már csak arra kérlek: ne mozdulj, legyünk csak így, egy kicsit egyben. És ahogy fekszem, és lassan a fejem alá csavarom a karom, hátra, és nézlek, látom, tetszik az ívek változása, és aztán a szemembe nézel; na, most tök olyan minden, ahogy régen hittem, hogy van ez az egész a nemek között: nincs közeledés, se távolodás.
Évek telnek el így.
***
Most még alig hiszem, hogy nemsokára Te is csak voltál leszel.
Az meg pláne képtelen, hogy évek múlva épphogy csak egy kicsit összefacsarodom, mikor az a lomha retriever leteszi majd elém a rég elcsent, és akkor előkapart téglavörös sapit.
Akkor majd eszembe jut az az utolsó napod azon a kórházi ágyon. De, amikor ott ülök, kezemben a sapival, és hiába keresem majd magamban az arcod, akkor ez sem számít már. Csak csendben kicsit írdogálok, pont addig, míg az a büdös szarzsák vakkantani fog, és megnyalja a kezem. Akkor majd megrázom magam, mint az őszi fa a szélben, és csak simán annyit mondok:
köszi
szia